…én mire emlékszem az ovis éveimből?

Nos, elég sok mindenre, mivel nagyon meghatározó szerepet játszott az életemben ez a szakasz (főként az óvónénieimnek köszönhetően), de szerintem ezzel mindenki így van. Itt tanultam meg, hogy hogyan kell helyesen fogni a ceruzát, a hónapok nevét sorban, és még sorolhatnám. De még több (sajnos nem mindenkinek) alapvető dolgot itt tanultam meg. És ez nagyban köszönhető az óvoda ,,zöld szíves” címének. Mivel enélkül nem hiszem, hogy megvalósulhatott volna az a sok madárgyűrűzés (amit nem lát minden nap az ember!) a sok kirándulás a szabadban. Persze a madarakat is etettük minden télen, adtunk nekik magvakat, madárkalácsot, ahogyan most is. Valamint az állatokat megismertük részletesen (ami ma is könnyíti a biológiaóráimat), de ez nem merült ki ennyiben. Megtanultunk fogat mosni úgy, hogy a lehető legkevesebb víz vesszen kárba. Elsajátíthattuk a felelős állattartás alapjait, mert a csoportunkban teknősök és halak is voltak. Mindenfelé voltak növények az udvaron, és a hátuljában remélem, hogy még mindig ott áll a madaras tábla, amin lemértük, hogy milyen madárnak felelsz meg fesztávolság alapján, de a legnagyobbat, a gólyát soha nem érte el senki. Csak a visszalátogató ovisok, de az más… Igen, mindig visszajött egy csomó régebbi zöld szíves, mert ahogyan én is, szerettek ide járni. És ez a hely olyan ismeretekkel látott el, ami mai napig nagyon hasznos. Például a zöld szívesek 10 pontját még mindig betartom, úgy, hogy észre sem veszem, mert a 4 év alatt úgy megtanultam, hogy már megszokásból így viselkedek. Sőt, nem egyszer volt olyan, amikor az osztálytársaimmal mi, zöld szívesek szóltunk rá a többiekre, hogy ne tépjék le a fa leveleit. Volt egy igazolványunk, ami igazándiból nem azért volt, hogy érezzük, hogy zöld szívesek vagyunk, mert ezt mindig is éreztük. Ez csak azért volt, hogy úgymond bebizonyítsuk, hogy tényleg azok vagyunk. Mert erre büszkék lehetünk. És azok is voltunk/vagyunk valamennyien, én úgy gondolom. És az egyik legfontosabb: ballagásunkkor kaptunk egy facsemetét. Személy szerint én virágos kőrist, ami azóta az udvarban nő és nő. Már sokkal magasabb nálam, aminek nagyon örülök, mert volt egy-két olyan tél, amit én biztosan nem bírtam volna ki csupaszon! És majdnem minden évben tájékoztatjuk óvó nénimet a fa és az én állapotomról. És még mindig tudják, ki vagyok, még mindig szívesen fogadnak!

Pécsi Nóra Paks